Egyik nap iszonyú jó a gyerekeimmel (20 és 4 hónaposak), másik nap iszonyú rossz, és olyan nap is van, amin belül ezek váltakoznak. Egyszer jó, egyszer rossz. Egyik órában nagyon büszke vagyok a nagylányomra, mert szót fogad, ügyesen elvan, míg én a visító kicsit pesztrálom, 2 óra múlva meg ő visít torkaszakadtából, és a százszor elmondott szép szóra sem fogad szót. És akkor már én is visítok. Van, hogy egész nap. Egyszer a kicsi miatt, egyszer a nagyobb miatt. Nehéz tolerálni, hogy tudom, hogy okos, és érti amit mondok, de nem csinálja meg.

Miért nincs egy kézikönyv anyukáknak arra az esetre, hogy ők hogyan dolgozzák fel a traumát, hogy egyszer dühből ráordítanak a gyerekre, máskor indulatból felkapják, csak úgy röpül a gyerek keze-lába, máskor tombolnak, hogy "miért nem hagysz aludni", "miért nem maradsz csöndben, hogy elaltathassam a kistesót" stb. Ezek miatt komoly lelkiismeretfurdalásom tud lenni. Azért, mert lelkileg traumatizálom a gyerekem. Miért nincs ehhez segítség? Mert az, hogy "tökéletes anya nincs", meg "mások is így vannak ezzel" egyáltalán nem segít. Hogyan változtassak a hozzáállásomon, ha nem jön zsigerből?

Apa.

Nehéz vele. Főleg, amikor hazaér munkából, rögtön fürdetés, vacsoráztatás, közben gyors, felületes beszámoló a napról, nemközös vacsora, kétgyerekes anya és apa pihennek, ahogy tudnak (netböngészés, gyors facebook-csekkolás, e-mail csekkolás, be a mosogatógépbe, konyhapultrendberakás, játékpakolás, mosásbekészítés), fürdés, alvás.

Nem is vele nehéz. Hanem a kétgyerekes helyzettel megbirkózni. Szar, amikor egész nap rajtam lóg a gyerek, fáj a hátam, a derekam, de még este is csak én tudom megnyugtatni. És igen, ilyenkor mérges vagyok apára. Vagyis azt hiszem, apára, bár lehet, hogy inkább a helyzetre. Mert miért nem tudok megenni egy szelet kenyeret úgy, hogy apa csöndben dajkálja a gyereket? Miért kell visítás közepette, gyorsan bekapnom a reggelimet, az ebédemet, a vacsorámat??? Sovány vigasz, hogy "legalább közeledek a szülés előtti súlyomhoz."

Hogy beszéljük meg a közös életünket, a ránk váró döntéseket, vagy csak a pénzügyeinket, hogy hogyan ne menjünk mínuszba hó végére? És ez még semmi. Hogy maradunk így egymásnak férfi és nő?

Úristeneztnemfogombírni

Rég nem írtam, a második gyerkőc már 10 hetes. Még keményebb a helyzet, mint eggyel. Pedig akkor is azt hittem, hogy Úristeneztnemfogombírni.

Nagyon nehéz, hogy csak 16 hónap van köztük, de most hamarabb beállt egy rendszer, és nekem is könnyebb elfogadni, hogy sok dologra nincs időm, akármennyire is akarom.

DE!

Meg kell, mondjam, nagyon büszke vagyok magamra. Elkezdtem egy programozó tanfolyamot online. És mióta elkezdtem, minden nap tudtam vele foglalkozni vagy többet, vagy kevesebbet.

Már az első gyerkőc után is gondolkodtam rajta, de akkor még elvetettem, mondván, nincs rá pénzünk, sem időm. De most, hogy házépítést tervezgetünk, arra jutottam, hogy csak kéne egy kis mellékes, így hát programozásba fogtam abban a reményben, hogy majd honlapokat készíthetek. Régebben már belekóstoltam, foglalkoztam a Joomlaval meg a Wordpressel, és akkor tetszett. De akkor csak legóztam a motorok adta lehetőségekkel. Aztán kis keresgélés után jött a CodeBerry.

CodeBerry tapasztalat

Most bízom benne, hogy már nem csak legózni fogok, hanem én magam írhatom meg a funkciókat, azok tulajdonságait, stb. Még az elején járok, de nagyon tetszik. :) Eddig még érthető is, és az a klassz benne, hogy nagyon sok feladatot kell megcsinálni, így gyakorolni is lehet. Jól magyaráz, tényleg lépésről lépésre halad a tananyag. Az ellenőrző kérdések is jók, mert tényleg csak akkor engednek tovább a következő oldalra, ha a helyes választ írod be. Kismamáknak marha jó, mert tényleg a saját tempódban haladhatsz. Az is tetszik, hogy nem fizetsz ki több százezer forintot egy tanfolyamra látatlanban, hanem havidíj van (tehát tőled függ, mennyit költesz rá), amit ráadásul visszakapsz egy bizonyos időn belül, ha nem vagy elégedett. És minden nap ott van az izgatott várakozás, hogy "na, mikor foglalkozhatok már vele???"

Nagy reményeim vannak.

ui.: ha érdekel, itt a link: CodeBerry Programozóiskola - programozás tanfolyam online

Megvolt az első hármasban töltött gyerkőc-névnap. Nekem pedig talán az első olyan pillanatom, amikor tényleg azt éreztem, hogy az igazi anyuka ilyen. Alvásidőben meglepetést készít a gyerekének. Szépen, gondosan becsomagolja az ajándékot, azon ábrándozik, vajon mennyire köti majd le a csomagolás az elsőszülött magzatát, vagy mennyire fog tetszeni neki a játék. Eltölt vele vagy negyed órát, minél szebb legyen az a kis csomag, hogy aztán 1 perc alatt semmibe vesszen a munkája.

Mert folyamatosan ezt csináljuk. :)

Tesómék ma viszik haza az újszülött babájukat a kórházból. Nem sok emlék, de a legmeghatározóbb eszembe jut.

Szeptemberben született a kislányunk. Esős időszak volt. Amikor kiengedtek minket, akkor is szakadt az eső. Nagyon fáradt voltam, nagyon fájt, ahogy a császáros sebemet (hiába volt leragasztva) a nadrág piszkálta - pedig nem volt szoros. Anyu hozott minket haza. Csak messze tudott parkolni. Megkérdezte a biztonsági őrtől, hogy hol tudunk a kocsihoz legközelebb kimenni a kórházból. Nagyon rendes volt, elég kacskaringós úton, de eligazított. Átmentünk néhány osztályon. Anyu elszaladt a kocsiért, mi a férjemmel és a babával bolyongtunk egy kicsit a kórházban, de megtaláltuk a jó kijáratot. A férjem (mint ahogy a pasik szokták) loholt előre, én meg utána - már amennyire tudtam.

A szakadó esőben bekötötték hátra a babát, én beültem mellé. Férjem elém, anyu vezetett. Elindultunk. Emlékszem, rettegtem attól, hogy fázik. Hidegebb volt, mint az szeptemberben megszokott. Rettegtem attól, hogy sírni fog ott hátul, mindenki be van kötve, nem vehetem ki, úton vagyunk, mi a túrót kezdek vele? De szerencsére végig aludt. Ahogy elindultunk, volt egy időszak, amikor csak csendben voltunk, és engem a sírás kerülgetett. A hormonok is, meg az, hogy egy sötét időben indulunk életünk legújabb és egyik leghosszabb kalandjára hatalmas bizonytalanságban. Félelmetes volt. Elszakadtunk a biztonságos kórházi környezetből, ahol segítettek, ha nem ment a szoptatás, éjszakára leadhattam a babát, ha úgy volt, a sok aggodalmammal mindig fordulhattam segítségért. Mi lesz velünk? Hogy kell csinálni? Nem vagyok erre kész. Kevés vagyok ehhez. Ilyen érzések kavarogtak bennem. Azt hiszem, itt volt az első kétségbeesés.

A legelején nagyon ijesztő volt. De aztán szép lassan belejöttünk, kialakult a napi rutin, ami azóta az egyes fejlődési szakaszokban változik kicsit. Bele lehet jönni, csak csinálni kell. Nincs más választásod.

Kaptad, élj vele, használd ki a lehetőséget, szeresd! Akkor is, ha nehéz. Az az icike-picike lény meg fogja hálálni, hidd el.

Nem, nem őrültem meg.

Már 10 hónapja akarom írni ezt a blogot az új szerepről, az anyaságról, a frissen kialakult családról, a babával való tapasztalatokról. Azt gondoltam, hogy majd én megmondom a tutit, és nem kendőzöm el a nehézségeket. Hogy majd írok arról, hogy a császár után 2 hétig nem éreztem, hogy pisilnem kell, hogy hónapokig nem bírtam rendesen járni, annyira fájt a hasam, hogy a cicim vagy az állandó szopizástól vagy a gyulladástól volt tropa, hogy néha igenis a földhöz vágnám a gyereket, és még sorolhatnám.

Nem vagyok a gyerekvállalás ellen, de néha azt kívánom, hogy bár vissza lehetne adni. Nagyon sokáig rágódtam ezen, komoly lelkiismeretfurdalást okozott. De sajnos van az a helyzet, amikor tényleg ennyire szélsőséges dolgok jutnak eszedbe, például amikor egész nap ringatni kell, különben nyivákol, mert jött egy front. Vagy mert kétóránként-óránként kel éjszaka szopizni, és te a végtelennek tűnő fáradtságtól alig tudsz kitápászkodni az ágyból, miközben keservesen ordít az a szegény baba. Pedig csak két méterrel kell odébb menni a kiságyhoz, mégis 10 km-nek tűnik. Vagy mert egész nap fáj a fejed, lüktet, ha lehajolsz hozzá, ő mégis a nyomodban van és kéredzkedik fel a karodba. És az csak hab a tortán, ha a pocakodban ott a kistestvér is, ami plusz kimerültséget ad...

Nagyon át kell gondolni a dolgot, mielőtt belevágtok. Én pl. tudtam magamról, hogy a türelemnek alapból eléggé a híján vagyok. Mégis azt hittem, hogy majd egy gyerekkel más lesz. Hogy egy gyerek az csoda (bár ezt még mindig így gondolom), és hogy ez majd segít felülemelkedni a nehézségeken. Viszont egy idő után eljutottam arra a pontra, hogy már nem segített. Mert átvette az uralmat a kétségbeesés és egyéb finomságok. Amikor századjára nyúl a kajával teli szájába, és keni a szemébe, aztán komoly küzdelmek és visítás árán csöpögtethetjük azt a gyulladt szemet, vagy amikor kint 40 fok van és sehogy sem akar inni az a gyerek, akkor aztán minden van, csak türelem nincs. Vagy amikor nap közben csak fél órákat alszik, hogy el ne tudj mosogatni, vagy minden neszre felébred, pl. ha kinyitod a szúnyoghálót, és az kattan egyet. Vagy amikor (hiába tudod, hogy) a szeparációs szorongás miatt ordít utánad, ha elszaladsz betenni egy mosást... Tehetetlenség, tanácstalanság, kétségbeesés, zokogás, a "szar anya vagyok, a háztartást sem tudom vezetni" és a "nekem ez nem kell többet" érzések, és társai.

Szóval ne vállaljatok gyereket, csak akkor, ha a krónikus kialvatlanságot, mentális és fizikai kimerültséget, a kiszámíthatatlanságot (pl. egyik nap iszik ügyesen a pohárból, másik nap csak játszik vele), a folyamatos aggódást (pl. mikor akad meg a torkán a falat), bizonytalanságot (jól csinálom?), a gyakori lelkiismeretfurdalást el tudjátok viselni egyszerre. Igen, EGYSZERRE.

A jobb napokon nagyon hálás vagyok a kislányomért és az anyaságért. És bizony gyakran könny szökik a szemembe, amikor látom, hogy bújik oda a munkából hazaérkező apukájához. Olyan is van, amikor szopi után nyugodtan ül az ölemben, csak bájosan, tisztán néz rám hosszú másodperceken keresztül és elsírom magam. Az is klassz, amikor altatás közben dúdolok neki, és ő is bekapcsolódik a maga kis "altatódalával". De olyan is van, amikor 3-4 órára lepasszoljuk a nagyszülőknek és amikor újra találkozunk, akkor jövünk rá, mennyire is hiányzott - vagy még a bevásárlás közben, amikor egy másik kisbabát látunk.

És azért bevallom, a jobb napok vannak többségben, csak a nehezek azok nagyon extrémek tudnak lenni.